Időutazó...

... lettem.

Ma reggel a szokásos módon keltem fel. Az ébresztőm 5:51-kor kezd el csörögni, és 9 percenként nyomok egy szundit, így pont 7:00-kor ki tudok kelni az ágyból, általában. Így is volt ma, felkeltem, gyorsan elkészültem, bepakoltam a reggelim, a jegyzetfüzetem, és már raktam volna el a telefonomat, amikor megnyomtaam, hogy megnézzem hány óra van, melyik villamost érem el. Mivel tényleg magamhoz képest gyorsabban felébredtem, gondoltam, tök jó, végre nem kell rohannom, elérem a korábbit is.

Na igenám, de az óra azt mutatta, hogy 8:08 van. WTF?!?!??! - gondoltam magamban, ez valami vicc. Újra megnéztem és tényleg 8:08. Ez nem lehet, hát tök korán felébredtem, és az előadás 8:00-kor kezdődik. ... Úgy érzem, hogy nem érzek semmit. Illetve de, teljesen átvertek érzésem van, illetve nem tudom hova tenni ezt az egészet. Olyan, mintha időutaztam volna, a racionális válaszok meg annyira irracionálisak...: átállítottam volna az ébresztőm? nem. Az utolsó csörgés után kereken 1:00 órát aludtam volna? Nem. ... nemtudom.

Végső elkeseredésemben átmentem Anitáék szobájába és ránéztem a faliórára, hátha csak engem tréfált meg valaki, de nem. Ott is 8:08 volt... :( Fenébe, pedig pénteken csak ez az egy előadásom van (Biomechanika), és még egy gyakorlat (Elektroterápia). A gyakorlatnak már nincs sok értelme, tényleg csak gyakorlunk, viszont az előadást szeretem, és jegyzetelni is kell általában, mert nincs minden benne a ppt-kben. Hát nagyon jó. Kíváncsi leszek mi jön még....

Adok...

... már egy kis életjelet.

Az Erdélyes beszámolómat nem hiszem, hogy folytatom ilyen részletesen, esetleg ha oda jutok és lesz kedvem, majd visszagondolok és írok róla, mert jó volt ám nagyon. :)

Elég régen írtam. Elkezdődött a suli, nyilván ez is egy ok. Elég húzós ez és a következő félévem. Kb minden tárgyam nagyon fontos, és kell az év végi szigorlathoz, ami ha nem sikerül, akkor máris csúszok egy évet az órákkal, és a nyári gyakorlatokkal is, szóval nagyon nem lenne jó.

Amúgy pedig elvagyok, megvagyok... Kicsit úgy érzem tűnök elfelé a világból, megint. Már azt érzem, mindent erőltetni kell (találkozó, ajándékátadás utólag, beszélgetés, bármi), hogy sikerüljön. A szociális kapcsolataim egyoldalúak lettek, úgy érzem én vagyok a hegy, és mindenki más Mohamed... :/ Elszomorít ez az egyoldalúság. Lassan a szavam súlyát sem érzem, bárkinek (bárkinek!) mondanék bármit. És a felszínes beszélgetésektől is frászt kapok. Lehet, hogy már nem lesz kedvem tovább erőlködni, de aztán meg félek, hogy egyedül maradok, amit még annyira se szeretnék. Hát mindegy. Igen, most ez a "hát mindegy" az, ami fent tart, és erőt ad. Majdcsak lesz máshogy is egyszer. És akkor majd én is leszek valaki mások szemében.

...

Egyre jobban várom már az ünnepeket egyébként. Már az ajándékok nagy részét kitaláltam, mármint azt a részét, amit saját kézzel csinálok. Csak legyen rá időm. Jó lenne :)
És várom már a kis jövevényt a családba (unokatesó pocaklakója). :)

A hangulatomat egy ideje ez a vers/dalszöveg írja le egyébként a legjobban. Ami egyébként valami mesében van, amiben vannak tehenek, ennyi rémlik :D

"Zuhog az eső, belefárad az égbolt,
Sötét a világ, árnyak futnak feléd,
Jókedv és öröm, boldog nevetés rég volt.
Lesz-e napsugár egyszer még?

Évek óta már csak a mennydörgést hallod,
Fellegek hadát semmi nem tépi szét,
Szomorú szemed fel az ég felé tartod,
Lesz-e napsugár egyszer még?

Hull az eső, meddig még?
Mikor áll már el?
Süvít a szél, meddig még?
Jajj, senki sem felel.

Talán a vihar belefárad, hogy zúgjon,
Talán kiderül ez a vak sötét ég,
Hogyan éljek így, nekem ma kéne tudnom,
Lesz-e napsugár még, úgy ahogy rég?

Kéne egy jel, egy kicsi fény,
Uram, ha hallasz, ezt kérdem én rég,
Lesz-e napsugár egyszer még?"